Vasárnap reggel

Tegnap eltemettük a Papámat. Napok óta keresem azt a mindig bizsergő ihletet, de olyan megmagyarázhatatlan tompaságot érzek csak.

A temetés a legszomorúbb dolog, nincs visszaút, örökre elbúcsúzunk, lázasan lapozzuk azt a láthatatlan emlékkönyvet, amibe hosszú éveken keresztül együtt írtunk bele azzal, Akinek most el kell engedjük a kezét. Amikor a sírgödörhöz járultam a búcsú virágszálával, csak én és a Papa voltunk egy pillanatra. Mikor bedobtam azt a fehér rózsaszálat, tudtam: most mi ketten búcsúzunk, nincs ott a tömeg, nincs ott a többi fájó szív, az én szívem és az ő szíve van egy pillanatra, és érezni véltem, milyen nagy szeretetet érzett felém... a második unokája felé.

Az emelkedett ünnepi hangulat egy délutánon át tart, a virágcsokrok, koszorúk idővel elsárgulnak, a könnyek csak hullnak, hullnak... de egyszer azok is felszáradnak, az a pótolhatatlan hiány viszont örökké ott marad. Fáj. És fáj a Mama fájdalma is, amit érez 59 boldogságban eltöltött év után a Papa nélkül...  

És most a babámra nézek. Mosolyog rám a nyolc fogával - fönt négy, lent négy. Göndörödnek a kis arany fürtöcskéi, idetotyog hozzám, felém nyújtja a karjait és mivel még nem tud beszélni, a szemeivel mondja: "Anya, szeretlek! Vegyél föl!" 

A tompaság hirtelen elszáll, rámosolygok, felemelem, jó magasra, szép zene szól, pörögni kezdünk, forgunk, táncolunk, énekelünk, nevetünk... mit nevetünk? Kacagunk! Öleljük egymást, béke van és szerelem. Apa bejön, átkarol minket és együtt táncolunk és puszilgatjuk egymást. Boldogok vagyunk. És tudom: Papa is boldog most, mert az Életet tovább adta, ő bennünk él tovább, az unokái és dédunokái mosolyában.