Vannak az életben váratlan találkozások, rövid beszélgetések, színes lenyomatok... amiket talán soha nem felejt el az ember. Két ilyennel is meglepett az élet mostanában. Gondoltam, megosztom Veletek :)

Úgy másfél hónapja épp nyári délutánoztunk a Babámmal egy helyes kis parkban... Zoébaba nagyon barátkozós, szereti az embereket, főleg, ha integetnek neki, mosolyognak rá, felbátorodik, közel megy, aztán simogat, babanyelven mond valamit és rövidesen már játszani is szeretne azokkal az izgalmas tárgyakkal amiket épp új ismerősei kezében lát... :) Egy babával olyan közvetlenné válik a világ, az emberek visszatükrözik a gyönyörű babamosolyt és máris oldott a hangulat :)

Így találkoztunk két amerikai lánnyal, akik divatmarketing tanulmányaik befejeztével Európa különböző országait látogatták meg élményszerzés céljából. Csak úgy, nyaralni jöttek néhány napra Budapestre is. Ahogy elbeszélgettünk, egyikük, Olivia előkapott a táskájából egy füzetet.

Ez egy különleges füzet, - mondta - írok bele néhány sort a találkozásunkról, rólad, és odaadom neked. Az a helyzet, hogy itt hordozom magammal ezt a füzetet, mióta eljöttünk Amerikából, és egy különleges embernek szerettem volna odaadni. Egészen mostanáig vártam, de látva a mosolyodat, a gyönyörű babátokat (aki közben már kipakolta a táskájuk tartalmát és a smink cuccaikkal játszadozott elmélyülten a pokrócon), a férjedet, aki egy nagyon jó ember (és rámutatott távolabb, a padon telefonáló férjemre), tudom, hogy neked kell odaadjam. Aztán ha találkozol valakivel, akit különlegesnek tartasz, akiről úgy gondolod, hogy értékeli, és érti a lényegét, akkor írj bele te is, majd add tovább neki, hogy ő is írjon bele, és így folytatódik majd a lánc. Végül pedig visszajut egyszer hozzám, és talán egy könyv formájában is megjelenik. 

Annyira izgatott lettem, ez egy különleges feladat, és hirtelen olyan megtisztelőnek éreztem, hogy rám bízza ezt a füzetet. Még üres volt, Olivia írt bele először. Arrébb ment, és egy üres padon teleírta a füzet első két oldalát. Aztán átadta nekem. Elbúcsúztunk. 

Teltek a hetek, eszembe-eszembe jutott, hogy van nálam egy füzet, amit tovább kellene adnom, de vártam a megfelelő személyt és pillanatot. Míg egy nap ugyanabban a parkban - milyen érdekes az élet :) - találkoztunk Adammel, aki filozófusnak tanul. MIkor először megláttam Adamet, azt hittem, művész. Henri de Toulouse Lautrec-féle szakáll keretezte vékony arcát, okos szemüveget viselt és egy bokalengető, bő szabású nadrágot. Velünk szemben ült le a padra. Aztán megcsodálta a babánkat, és ismét hála töredékes angol tudásomnak, beszélgetni kezdtünk. Kérdeztem arról, hogy ha majd végez az egyetemen, lesz-e olyan gondolata, amit publikálni szeretne, vannak-e üzenetek benne a világ számára. És igen, voltak... bár a felét sem értettem a szakszavaknak, amiket használt, de láttam a szenvedélyt a szemében, ahogy az abszolút igazság téziseit magyarázta nekünk :) És láttam benne még valamit: olyan derüt, olyan mosolyt, amit ritkán látni az emberek arcán. Kedves és vidám volt... és akkor beugrott: a füzet! Neki kell odaadjam. Gyorsan szóba is hoztam, mert a baba már nyűgösködni kezdett - érthető :) hiszen minden baba valahonnan tökéletesen pontosan tudja, mikor jön el a fürdés és esti rutin ideje... :) - hogy van egy füzet, amit oda kellene adjak neki. Adam szerette az ötletet, így megbeszéltük, hogy mi most hazamegyünk, írok a füzetbe, ő is elmegy a Hotelbe, ahol lakik, és egy fél óra múlva felcsönget hozzánk, hogy elvigye a füzetet. Ebből aztán lett egy hangulatos este, hála nekem és a szótárazgatásomnak :) ami sok időt elvett, így meghívtuk magunkhoz Adamet és itt nálunk várta meg, míg elkészült az én oldalam Olivia világutazó füzetében... természetesen nem lett volna teljes a bejegyzésem, ha nem festek is hozzá :) :) :) Lefestettem gyorsan a parkot, ahol találkoztunk.

Egy pohár bor, egy kis Hot Jazz Band, egy csodás, mosolygós férj, egy édes, tiszta, pizsis baba, hangulatvilágítás... tökéletes alkotóelemei egy váratlan, tökéletes estének. 

A füzet már Adamnél van, nekünk pedig lett egy új barátunk :)